Elhatároztam, hogy minden héten írok haza levelet…

Eljött az évzáró (november 13-a) és 6 órás volt... már épp készültem, hogy feladom, de inkább elfoglaltam magam: fényképeztem őket a bizonyítványaikkal meg a díjakkal a tanulmányi eredményeikért. A régióból jöttek mindenféle magas rangú képviselők, ők adták át a díjakat. A rendezvény alatt adományokat gyűjtöttek a cserkészek javára, hogy abból tudják majd fedezni az útjukat a következő versenyre, amire hétvégén indultak. A pénzgyűjtés úgy zajlott, hogy – szuahéliül – az egyik képviselő buzdította a gyerekeket, hogy kihez menjenek oda, kitől kaphatnak pénzt… Amikor az irányomba kezdett beszélni, és mindenki felém fordult – nos, kezdett derengeni, hogy ez most nekem szól.
Jó hosszan beszélt.
Jó hosszan nevetett…

Az egyébként életvidám Theresie napról napra jobban bicegett és egyre nagyobb fájdalmai voltak. A legközelebbi kórházban csupán abból állt a 4 éves kislány kezelése, hogy egész nap feküdnie kellett, és egy nagy nehezékkel húzták a lábát. Nem csoda hát, hogy 1 hónap elteltével mélabúsan jött haza a kórházból. Végül elküldtük a röntgenfelvételét egy itthoni orvos ismerősünknek, aki diagnosztizálta a betegséget. Kiderült, hogy teljesen tehermentesíteni kell a csípőjét, ami vagy mankóval, vagy járógéppel oldható meg. Bár sikerült egy mankót venni neki, és Sister Willy megtanította vele járni, továbbra is komoly gondot okozott számára a közlekedés és nem tudta kivenni részét a többi gyerekkel való játékból. Több heti szervezés után felvittük a fővárosba, ahol két hét alatt elkészült a…

Egy nap hazafele sétáltam Faustával, aki egyszer csak azt mondta nekem: "Egyszer elmegyek innen, megmosom az arcom, fehér leszek, és semmi mást nem teszek majd, csak chapatit (kenyai étel) eszem minden nap, minden ebédre, minden vacsorára."

Csak álltam és nem tudtam, mit mondjak... Sokkolt, hogy milyen gyermeki őszinteséggel tudja megfogalmazni, hogyan látja ő a fehér embert és ebben nem volt semmi bántó. Úgy gondoltam, hogy talán a legjobb, ha azt mondom neki: "Fausta, neked nem kell fehér emberré válnod azért, hogy mindig chapatit ehess, a bőröd színe gyönyörű. Tanulnod kell, hogy egyetemre mehess, hogy aztán jól képzett emberként jó munkád legyen, és akkor semmi akadálya nem lesz annak, hogy minden nap chapati kerüljön az asztalodra."

Később Sister Wilhelmina…

Kenyai tartózkodásom elején történt, amikor az ismerkedős fázisban voltunk a gyerekekkel. Bent ültünk a "játszós" szobában, épp egy rajzfilmet fejeztünk be. A kicsik is kezdtek beszállingózni a délutáni alvásból. Hallom, hogy kint az udvaron Zakaria engem hív. Persze nem nagyon tudta a nevemet, ezért csak így egyszerűen „le” mzungu-zott . Valaki mondhatta neki, hogy hol vagyok, mert álmos képpel megjelent az ajtóban. Mosolyával mindig levett a lábamról. Épp elkezdte volna újra mondani, hogy mzungu, mikor Mutuku felpattant a székéről, minden tekintélyét latba vetve a kis Zakari fölé tornyosult, és iszonyú szigorú arccal elkezdte neki magyarázni, hogy én NEM mzungu (idegen; vagy fehér ember) vagyok, hanem Andy. A nagy hőstette és lovagiassága után odaballagott hozzám és egy puszit…

A mosónő mos, én öblítek, a gyerekek rohangálnak vagy játszadoznak az udvaron, egy viszont ott áll a combom mellett és okos szemekkel vizsgálja, hogyan tisztítják a felnőttek (mi) a ruhát. Társam énekelget mellettem, néha egy-két jó szóval jutalmazza a kreatív játékaikkal (botra kötözött fonál, gyufásdobozba rejtett kavicsok, szatyorba csomagolt labda) berohanó, ujjongó csöppségeket, vagy nevel, ha valaki árulkodva, panaszkodva, sírva berohan. Egy-egy bölcs szót mond csupán (mint öreganyám gyermekkoromban), és a gyerek lenyugszik, újrakezdi a játékot. Mi néha nevetünk rajtuk, s én igen gyakran rámosolygok kis társunkra, aki már kileste a mosás összes fortélyát, már tudja, mikor jön az a rész, amikor a tiszta ruhával teli vödör a szárítókötél irányába tart. Ekkor eltűnik, s pólócskáján…