Dósa Szelina: Egy Új Nap

Nagy lelkesedéssel indultam a budakeszi Prohászka Gimnáziumba, hiszen ez volt az első élményem a Taita Alapítvánnyal.
Sok tüneményes gyerekcsapat élvezte a tábor különféle programjait, amelyeket kiegészítettek a kézműves foglalkozások, a dráma- és zenés játékok, valamint az előadások Afrikáról. A gyerekek, kicsik és nagyok egyaránt figyelmesek, szófogadók és tündérien aranyosak voltak. A gyerektömeg beözönlött a terembe - ami nagyon kedves hangulatú volt, tele hangszerekkel, képekkel -, és kíváncsian figyelték az előadásom Afrikáról. Amilyen lelkesen érkeztem előadást és drámajátékot tartani, olyan érdeklődéssel fogadott a sok kedves kis szempár.

  • Gyerekek, tudjátok-e hány ember él ezen a bolygón?
  • Én tudom, több, mint... SZÁZ!

Minden kérdésemre több ezer válasz érkezett és minden válaszomra több ezer kérdés. Az előadás befejeztével egy kvízt is kitöltöttünk, amiből a nap végén kisorsoltunk pár nyertest. Az eredményhirdetés előtt további programok vártak mindenkire. A gimnáziumnak van egy nagy és jó elrendezésű díszterme, ahol a nézőtéren 40 fiatal várta, hogy elkezdjük a drámafoglalkozást. Lent a placcon színpadteret alakítottunk ki és a jól bevált Stop-trükk játékból a fiúk és lányok kreatív jeleneteket találtak ki és játszottak el. A nagyokat és kisebbeket egyaránt szórakoztatták a ritmusos, táncos, éneklős játékok, azaz a zenés drámajáték, amit a csodás kisugárzású Linda vezetett, akire a kicsik úgy néztek, mint egy tündérre, főleg, amikor a foglalkozás végén énekelt nekik egy gyönyörű szép altatódalt. Majd eljött a kvíz eredményhirdetése, amit szinte az összes gyerek várva várt. Nagyon örültek a kedves kis ajándékoknak. Mindenki elégedett és boldog volt. Kivéve egy kisfiút, aki csalódottan, lehajtott fejjel ücsörgött az ebédlőasztalon. Egy ifi vezető kedvesen vigasztalta, de ahogy füleltem, csak egy tompa hangot hallottam:

  • Tudtam, hogy soha semmit nem fogok nyerni.

Ekkor azon gondolkodtam, mitévő legyek, hogyan tudnék segíteni. Elkezdtem kutatni a táskámban, hátha lesz benne valami egy szomorkás kisfiúnak. ...és megtaláltam, amire szükségem volt: Aranykő!! - amit egy barátnőm dobott a tárcámba, aki szeret szép, díszes köveket gyűjteni. Odasiettem a fiúhoz, aki épp bújkált az asztal alatt.

  • Hát nem is érdekel a nyereményed? – kérdeztem.

Nem gondoltam volna, de a kisfiú felnézett reményteljesen. Odaadtam neki a nagyon apró, csillogó követ és a kis tenyerébe zárta, bízva abban, hogy innentől szerencsét hoz neki. Megtelve és feltöltve hálával és szeretettel jöttem ki a gimnáziumból. Boldog voltam, hogy ilyen fantasztikus napom volt a gyerekekkel és hogy ilyen odaadó embereket ismerhettem meg, mint a Taita Alapítvány vezetői és önkéntesei.