Egészen gyerekkoromtól szokás volt nálunk, hogy azt mondjuk: "ne dobjuk ki, jó lesz még valamire". Aminek végeláthatatlan hulladék tömeg lett persze az eredménye, másrészt viszont a kreativitás terepévé is vált. Számtalan csináld magad eszközt gyártottunk, ha éppen nem volt lehetőségünk valamit eredetiben megszereznünk. Persze nem mindig voltam büszke rá, de azért mégis valahol szép emlékek ezek. Éppen ezért földi mennyország volt számomra Kenya, ahol az újrahasznosítás fantasztikus formát ölt. Bosszantó persze, hogy mindez részben a nem megfelelő infrastruktúra eredménye, de felemelő látni, hogy milyen szép dolgok is születhetnek abból, amit általában a kényelem miatt már haszontalannak tartunk.

Nem tudom, ez hogy történhet, de a legnagyobb tudatosság ellenére is valahogy gyűlnek a nejlonzacskók. Annak ellenére, hogy ma már szinte mindig van a zsebemben egy zacskó a pékárúnak, egy a zöldségnek, gyümölcsnek. És még így is. Ez már fejlődés; több évvel ezelőtt azt vettem észre, hogy már több kiló "majd valamire jó lesz" nejlonzacskó foglalja el a konyhát. Ismerős? Mi legyen vele? Kutyám nincs, ezek a pici zacskók szemeteszsáknak nem jók, és egyébként is, három év alatt sem gyűlik nálam otthon össze ennyi szemét. Főleg, mióta komposztálok, még a krumplihajat sem tudom dobni. És ekkor jött a keresgélés... Rátaláltam egy módszerre, aminek segítségével a nejonzacskókból amolyan fonalat lehet készíteni, amiből aztán bármit meg lehet horgolni.

Nem volt kérdés, hogy a kis tárgyaimnak, amit készítek, a Mutuku nevet adom majd. Mutuku a kenyai árvaházban felnőtt gyerek, aki - annak ellenére, hogy az alapítvány javasolta, hogy inkább ne legyen kedvencünk, próbáljunk meg minden gyerekkel egyformán foglalkozni - a kedvencem lett. Persze elnevezhettem volna Beatrice-ról is. Ő az a lány, akinek ha két méter fonal kerül a kezébe, azonnal horgol belőle valamit. Aztán, ahogy Amaranta a Száz év magányból, visszabontja, újrahorgolja. Persze más célból, mint a regény szereplője. Küldtem neki egy példányt korábban a nejlonzacskóból horgolt tatyikból, remélem, tetszett neki. Bár a (figyelem, irónia következik) fejletlen Kenyában már be van tiltva az egyszer használatos műanyag, így lehet, hogy ez neki nem megoldás.

Nagy ellenségem a lebomló zacskó (jobb híján amirgumi figurákat készítek, és ezekkel bélelem ki), illetve a szakadt műanyag. Bár utóbbihoz tanulgatok egy másik technikát: megszövöm. Ezeket is küldtem most a Taita Shopba. Nagyon szívesen veszem át a műanyag zacsikat (főleg ha tiszta); bármilyen mennyiségben el tudom fogyasztani őket. Itthon nálam már alig termelődik, és hidd el, ha elkezded gyűjteni, olyan megdöbbentő mennyiség gyűlik össze rövid idő alatt, hogy az a legjobb nevelés. Karácsonyra kaptam öt kilót, azt hittem, sose akarok majd többet, de elfogyott, szóval keressetek meg, ha van éppen alapanyagotok számomra.

És ne felejtsétek, amit mi is gyakran hallottunk Sister Willytől, az árvaház vezetőjétől: "Ha sok kicsi ember sok kicsi helyen sok kicsi jót tesz, megváltozik a világ."